A föld rabjai

'Amikor megszorítottam lázas, forró kezét, úgy éreztem, a szívét emésztő szenvedélyt tapintom. Ez a tűz mindenkire átterjedt' - írta Frantz Fanonról Simone de Beauvoir. Fanon, a martinique-i származású pszichiáter, az algériai függetlenségi mozgalom egykori harcosa negyedszázada halott. A szívét emésztő szenvedély azonban nem hunyt ki, átsüt ugyancsak negyedszázada megjelent legjelentősebb írásának, 'A föld rabjai'-nak sorain. Részben ebben rejlik maradandó értékének, máig tartó hatásának titka. De nemcsak ebben. Híven írja le a kolonializmus és a neokolonializmus igazi tartalmát, pusztító hatását a gyarmatosított népek életére, kultúrájára és lelkivilágára. Megmutatja, hogy az elnyomás az elnyomók személyiségét is eltorzítja. Bőségesen elemzi a mindkét részről megnyilvánuló kegyetlen erőszakot, s bár értékítéletei vitathatók, mindenesetre arra figyelmeztetnek, hogy az erőszakot mindig csak a valóságos történelmi, társadalmi viszonyokkal összefüggésben lehet megérteni és megítélni. Fanon látja és előre jelzi a kivívott függetlenséggel járó várható politikai, gazdasági, kulturális nehézségek jó részét. Műve korkép és kórkép is; a látlelet pontos, az általa javasolt gyógymód kétes, helyenként naiv. Izzó pátosza, erőteljes, érzékletes stílusa már-már szépirodalmi rangra emeli könyvét. Az eszmei és személyes rokonszenven kívül nyilván ezért is vállalta el Jean-Paul Sartre, hogy előszót ír az első kiadáshoz; kötetünkben ezt is közöljük.